Amikor
legközelebb utat engedtem a gondolataimnak, már az erdő mélyén jártam. Kicsit lassítottam
és rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Mindig is rossz volt a
tájékozódó képességem, de zavaros fejjel még rosszabb volt. Forgolódtam egy kis
ideig, majd megindultam egy szimpatikusnak tűnő irályba. A nap már lemenőben
lehetett, mert, ahogy haladtam egyre sötétebb lett. Kezdtem nagyon bepánikolni,
de tudtam, hogy ha megállok, nem leszek képes újra elindulni. Szinte futottam
és minden apró neszre odakaptam a fejem. Mikor egy kis fényt pillantottam meg
magam előtt, még jobban kapkodni kezdtem a lábaimat, szinte orra buktam. Amikor
elértem a fényt egyszerre öntött el csalódottság, meglepettség és ámulat. Igaz,
hogy nem a kiutat találtam meg, de a világ leggyönyörűbb kilátása tárult a
szemem elé. A hegy mögé lebukó nap vöröses fénybe vonta a felhőket és az őszi
színekben pompázó fákat. Egy hegyi kilátót fedezhettem fel, mert a szirt szélét
egy kis fakerítés zárta le, és egy magányosan álldogáló padról lehetett
csodálni a kilátást. Nem is tudtam, hogy a közelben van egy kilátó, ezért
ámulva gondoltam bele, hogy ezentúl bármikor láthatom ezt a szép dolgot.
A kábulattól
nem is vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Csak amikor egy kisebb sóhaj
csapta meg a fülemet, akkor pillantottam körbe. Az egyik fánál egy alak
ácsorgott a naplementét bámulva. Hátát a fa törzsének támasztotta, kezét a
farmerja zsebében tartotta. Rövid ujjú pólójának kapucniját teljesen az arcába
húzta ezért nem sokat tudtam kivenni belőle. Nem vette észre, hogy ott vagyok,
teljesen elmerült a gondolataiban. Merengve néztem, amikor hirtelen
hátrafordult. Valószínűleg megérezte, hogy társasága akadt. Amint felfogta,
hogy mit lát azonnal el akart menni, de utána kiabáltam.
- Hé! Várj egy
kicsit, kérlek. – Megtorpant és visszafordult. Nem láttam a szemeit, de éreztem,
ahogyan végigmér.
- Mit
szeretnél? – Kérdezte kis gondolkodási idő után. Nagyon kellemes, mély hangja
volt. Nem jött közelebb, ezért én tettem felé pár lépést, de azonnal megfeszült
a teste.
- Eltévedtem.
Meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk? – tettem fel neki a kérdésemet. Úgy
festett, hogy nem igazán érti a helyzetet, de azért válaszolt.
- A
Skarlát-hegyen.
Döbbenten a
homlokomra csaptam és elnevettem magam. Kissé riadtan pillantott rám, de nem
ment el.
- Teljesen
bepánikoltam, hogy eltévedtem, közben pedig alig két kilométerre vagyok a falumtól.
– Nevettem továbbra is a saját butaságomon.
- A közelben
laksz?
- Igen, egy
közeli faluban. Csak elfutottam otthonról és itt kötöttem ki.
- Értem.
- Elion vagyok.
– Mutatkoztam be neki és kezet akartam vele fogni. Ránézett a kezemre, de nem
fogta meg.
- Caleb. – Zavartan
visszahúztam a karom és motyogtam egy bocsánatkérés szerűséget. Gondolhattam
volna, hogy ha közelebb nem jön, akkor a kezemet se fogja megfogni.
- Nem… Én
sajnálom… – Vette ki a zsebéből a jobb kezét és felém nyújtotta. Egy kicsit elfordította a fejét, amikor
mosolyogva kezet ráztam vele. Mintha félt volna az érintésemtől. Akkor vettem
észre, hogy még nálam is fehérebb a karja.
- Akkor azt
hiszem, jobb, ha hazamegyek… Szüleim biztosan aggódnak. – Magyaráztam neki.
Látszott rajta, hogy egy kicsit őrlődik, de végül megszólalt.
- Elkísérlek
egy darabon. Veszélyes éjszaka egyedül. – Utalt arra, hogy a nap már egy ideje
eltűnt. Eszembe jutott a szüleim veszekedése és hogy le fognak szidni, így már
nem volt kedvem hazamenni. Caleb valószínűleg észrevette, hogy valami történt,
ezért csak meredten nézett rám, mintha próbálná kitalálni a gondolataimat.
- Mi a baj?
- Inkább
maradnék még egy kicsit. – Mosolyogtam rá kissé erőltetetten. A válaszomon elgondolkodott,
majd leült a padra.
- Azt mondtad,
hogy elfutottál otthonról. Miért? – Szinte unottan tette fel a kérdést, de úgy
éreztem elmondhatom neki. Leültem mellé és mesélni kezdtem.
- A szüleim nagyon sokat veszekednek. Csak
távol akartam kerülni a vitáktól…
- …mert úgy érezted,
hogy nem bírod tovább. – Fejezte be helyettem a mondatot. Meglepetten ránéztem,
de nem mondott semmit, hanem maga elé bámult.
- Honnan tudod ezt?
- Mielőtt
idejöttél, azon gondolkoztam, hogy nem kéne többször elfutnom a beszólások miatt. Az én szüleim is veszekednek... miattam. Tehát megértem, hogy miről
beszélsz. – Az utolsó mondatnál lehúzta kapucniját. A naplementénél is
lélegzetelállítóbb volt látvány. Caleb haja az arcába hullott, kissé hosszú és
kócos volt, de természetellenesen fehér. Nem nézett rám, de én le se tudtam
róla venni a szemem.
- Nem akarok
többé emiatt bujdosni az emberek elől. A szüleim egymást hibáztatják, azért
amiért így születtem, albínónak. De már meguntam a vitákat. Meg akarom velük
beszélni, nem tudom nálatok mi történt, de remélem te is ezt teszed. – a
beszéde tömör volt, mégis szíven ütött. Itt sajnálom magam, amiért a szüleim
civakodnak, miközben másnak nagyobb a problémája. Egy megvető kis zaj hozott vissza a valóságba.
Caleb megrázta a fejét és végre rám nézett. A szeme szinte fehér volt kicsit
kékes, de nem rémisztő, ami a legjobban meglepett, hogy hihetetlenül helyes
volt.
- Hogy ezt most
elmondtam, valamiért még bátrabbnak érezem magam. Köszönöm. – egy halvány mosoly
jelent meg a szája szélén. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet arra a
mosolyra. A hajammal próbáltam rejteni az arcom vörösségét.
- Én is
köszönöm. Segítettél. – Nyögtem ki végre. Hallottam, ahogy felkel mellőlem,
ezért felnéztem rá.
- Menjünk haza.
– Kinyúlt, hogy felsegítsen. Óvatosan hagytam, hogy felhúzzon.
Az erdőben
előttem haladt, de végig fogta a kezemet. Miközben a haját néztem azon
tűnődtem, hogy most már mindkettőnk életében van egy biztos pont, amire
támaszkodhatunk a bajban. A világ tetején éreztem magam. Könnyűnek és
súlytalannak tűnt minden, hiszen ott voltunk egymásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése